Pálinkatörvény, rézeleje: szeszfogyasztásban világelsők vagyunk
Miden tizedik magyar problémás ivó a statisztikák szerint. Koós Tamás, az Országos Addiktológiai Centrum munkatársa mondja: nedves kultúra a miénk, s ebben született a pálinkafőzést legalizáló törvény.
– Hogyan áll magyarország a szeszfogyasztás terén?
– Első helyen vagyunk. A statisztikák szerint minden tizedik magyar problémás ivó. A probléma minden második-harmadik családot érinti. Hivatalosnak a korábbi vám- és pénzügyőrség (ma Nemzeti Adó-és Vámhivatal) adatait tekinthetjük, ott évi 12 liter/fő a regisztrált fogyasztásunk. Az intézmény hozzáteszi, hogy kilenc-tíz százalék lehet ehhez képest az illegális piacon forgalmazott italmennyiség, s akkor már 13,2 liternél tartunk. A WHO ennél magasabb értéket adott, s az EU ezt az adatot vette át: évente 17 liter/fő fölöttit mondanak, mivel az illegális piac arányát 23-25 százalékban becsülték meg. Könnyen lehet, hogy ez igaz, hiszen a töményital a mérvadó; a borfogyasztásunk jelentős része nem is regisztrált. A hivatal arról tud, amit az egyszerűsített adóraktárban a termelő vagy a forgalmazó tárol, a kereskedő hivatalosan forgalomba hoz. Aminek nincs hivatalos tárolása, az nem regisztrált ital.
– Hogyan jutottunk ide?
– Sok tényező áll mögötte. Nagy gyümölcstermelő ország vagyunk, mely az úgynevezett brandy-, avagy pálinkazónában fekszik. Egyesek szerint a a helyzet a 19-20. század során a mezőgazdaság nagyüzemivé válásakor alakult ki. S ha ehhez még hozzávesszük a magyar lelkiállapotot... Habár nem tudjuk, a „magyar lelkiállapot” miatt iszunk-e, vagy az ivás miatt alakul ki egyfajta jellemzően rossz közérzet.
– Az alkoholizálás hazánkban a kultúra része?
– Igen, ez egy úgynevezett nedves kultúra. Gyakran az emberek fél-egy deci töménnyel indítják a napot. Száraz kultúra például az iszlám. Az északi országok lakóinak egy része alkalmi, bár nagyivónak számít. A névnapot általában a többi országban nem tartják meg, különösen nem munkahelyen. Nálunk ez másképp van. Magyarországon az elfogyasztott alkohol kétharmada a problémás ivók torkán folyik le, s csak a maradék egyharmadot fogyasztják az idealizált, jókedvű, vidám, szociális ivók. Tehát egy literből hat-hét decit azok isznak meg, akik utána megverik az asszonyt, vagy autóba ülnek és balesetet okoznak, garázdálkodnak, s közben esetleg májcirrózisuk van.
– Mit tegyünk a gyermekekkel, akik ebben nőnek fel?
– Például lehetne arról közmegegyezés, hogy a gyermeke előtt nem szabad a szűlőnek leittasodni. Ha megkérdeznék az embereket erről, nyilván egyetértenének.
– El lehet menni odáig, hogy ez bekerüljön a gyermekvédelmi törvénybe?
– Meg lehet próbálni, de hogy mi az, amitől meg kell védeni a kiskorút, voltaképpen társadalmi konszenzus végeredménye. A hétköznapokban kellene elkezdeni a változásokat. Segítségünkre lehetne viszont egy jó reklámtörvény. Az alkoholreklámoknak bizonyítottan fogyasztásnövelő hatásuk van. Az ipar azt állítja, hogy a reklám csak a termékek közötti döntést segíti elő, de a kutatások mást mutatnak.
– Van európai példa az alkoholreklám visszaszorítására?
– A franciáknál a reklám kizárólag a termék bemutatásából, árának és a valószínűsíthető feltalálási helyének közléséből állhat. Le lehet fényképezni a palackot, és kész. Kitakarították az elektronikus médiából az alkoholreklámot. Az alkoholipar ezt a törvényt megpróbálta kikezdeni, elmentek az Európai Bíróságra is, ahol a döntés megállt a lábán. A francia állam még az Európai Labdarúgó Szövetséggel szemben is pert nyert, ugyanis az egyik sörgyár szponzorálta a Bajnokok Ligáját, miközben a francia tévékben letiltották a reklámot. Tehát kipróbált sémák vannak arra, hogy hogyan lehet megvédeni a fiatalkorúakat. Ez döntés kérdése.
– A polgári kultúrában státuszszimbólumként jelenik meg az alkoholfogyasztás.
– A franciához hasonló tradíciók legfontosabb üzenete az, hogy nem a lerészegedés a cél. Jól körülhatárolt keretek között kezelik az italt. De ahol nincs ilyen hagyomány, ott igen lassan alakul ki. Ezek a szokások és megkötések vallási vagy egyéb módon szabályozó környezetben alakultak ki, majd onnan öröklődtek tovább egy engedékenyebb utódkultúrára. – Már lehet otthon is pálinkát készíteni.
– Európa jó néhány országában hatályban van ilyen intézkedés, azonban mint említettem, ezek hazánkétól eltérő ivási kultúrával rendelkeznek. Célszerű megvizsgálni többek között, hogyan befolyásolja az alkoholtermékek átlagos árszínvonalát, olcsóbb vagy drágább lesz az alkohol; hogyan befolyásolja az alkoholtermékek hozzáférhetőségét; azt is, milyen hatással van a többi alkoholpolitikai eszközre. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az alkoholfogyasztás mértékét befolyásolja az alacsony ár, a könnyű hozzáférés. A nemzetközi szaksajtó, de az Egészségügyi Világszervezet által elfogadott Globális Alkoholstratégia is azt ajánlja, hogy minden intézkedésnél ezt a néhány paramétert nézzük meg először.
– Az otthon főzött pálinkával az a baj – nyilatkozta egy minisztériumi munkatárs –, hogy amennyiben nem szakszerűen főzik le a pálinkát, ciánvegyület maradhat benne.
– Az égetett szeszek főzésének technológiája különösen kényes ügy, kellő szakmai ismereteket kíván. Azt már a lakosság többsége tudja, hogy a rézeleje metilalkoholt tartalmaz. Kevésbé közismert, hogy a főzet vége, az utópárlat is káros. Nemcsak az első, hanem az utolsó adagokat is ki kellene önteni. Sokan ezt azzal pótolják, hogy még egyszer átfőzik, de benne hagyják az utópárlatot. Ezen felül, ha túl magas hőmérsékleten párolják, olyan anyagok is – például kozmaolajok – a termékben maradhatnak, amelyek rákkeltőek. Aztán ott van a cianidtartalom. Vannak csonthéjas gyümölcsök, a szilva, a cseresznye, a sárgabarack, melyek magjai cianidot tartalmaznak. Kérdés, hogy mindenki kimagozza-e gyümölcsöket. Azért drágák a jó minőségű pálinkák, mert a fáról szedik, mossák, kimagozzák a gyümölcsöt, sok kézi munka, emberi munkaidő van bennük. Az átlag – ezzel szemben – összeszedi a fa alól a hullott gyümölcsöt is, s ez már penészes, földes, esetleg még vegyszeres, úgy megy a cefrébe. A Debreceni Egyetem Népegészségügyi karáról évekkel ezelőtt egy kutatási program keretében kimentek a piacra, vettek feketén forgalmazott pálinkákat, s mindegyikben megtalálták ezeket az anyagokat. Azt kellene monitorozni, hogy az így készült termékek mennyiben felelnek meg az előírásoknak, s olyan lakossági felmérést is végezni, ahol az elfogyasztott alkoholnak nemcsak a mennyiségére, hanem a forrására is rákérdeznek. Ehhez forrás kell, mert sokba kerül, azonban hasznos információkkal látná el a döntéshozókat, kell-e korrigálni a rendelkezést vagy nem, mely ponton, hogyan érdemes belenyúlni. Mi annak örülnénk, ha minél kevesebb tömény fogyna Magyarországon.
– Az Önök által benyújtott stratégiában megjelenik, hogy a cégeknek a termékek reklámjára költött pénzek 20 százalékát kellene alkoholellenes kampányra fordítaniuk.
– Lengyelországban is működik, hogy az alkoholtermékek reklámozására költött összegből valamennyit ellenreklámra, lakossági kommunikációra kell költeniük a cégeknek. Finnországban az alkohol terméken is van egyfajta adó, amelyet megelőzési, részben kezelési célra visszaforgatnak. Ez nem a jövedéki adó, hanem egy célzott egészségügyi adó. Nálunk az Egészségügyi Bizottság érzékelve a probléma súlyát ezeket kívánja megfontolni.
– Hazánkban ma nehéz szabadulni a függőségből?
– Egy leszokó alkoholbeteget naponta százszor éri csábító inger. Ott, ahol a társadalmi környezet tűri a mértéktelen ivást, az absztinencia vagy a mértékletesség nem tud terjedni. Aki a határon van, átbillen; a problémás ivó átcsúszik a függőbe; az absztinensnek magyarázkodnia kell, hogy nem marslakó. A társadalmi környezetet azonban lehetne alakítani jogi és marketing-szabályozással, adott esetben pénzügyi ösztönzőkkel. Például egy munkahelyi alkoholpolitikát, mint egészségfejlesztési intézkedést adókedvezménnyel támogatni.
– Az alkoholpolitikában mindezek megjelennek?
– Az alkoholpolitika nehezebb időszaka következik, a sok kicsi intézkedés együtt jelentős hatást tud kifejteni. Egyenként mindegyiket meg lehet támadni, de együtt kimutatható módon csökkentik az összfogyasztást, és azon belül a problémás ivók által elfogyasztott mennyiséget.
– Mi a szokásos karrieje hazánkban egy alkoholbetegnek?
– Sajnos, csak akkor veszi észre az ellátórendszer, amikor már súlyos alkoholfüggő. Pedig korábban már többnyire volt orvosnál; nem azzal, hogy nagyobb a mája, hanem hogy nem tud dolgozni, végigitta a hétvégét. Ebben a fázisban a beavatkozás esélyei még jók, hiszen még nincs függőség. Lehet vele beszélni, nem fog delirálni, ha csökkenti az ivást. A szűrések, a rövid kezelések korlátlanul ismételhetőek, ezért ez szisztematikusan alkalmazva 5-10 százalékos hatékonysággal bír, ami jelentős. Ha egy 2500 fős betegcsoport 8-10 százaléka függő, az 150-250 embert jelent. Ha 10 százalékuk csökkenti a fogyasztását, az 15-25 fő. Ezt meg kell szorozni hárommal, néggyel, hiszen többségüknek gyermeke, felesége van, ekkor már százas nagyságrenddel tett úgy jót az alapellátás, hogy igazából pici időbe került, és nem túl sok figyelembe. Az egészségügyi ellátás azonban nem avatkozik be. A háziorvos azt mondja, hogy nem ezért fizetik.
– Akkor fizessék ezért is!
– A minisztérium látja, hogy az alapellátás finanszírozásában a népegészségügyi szempontoknak fokozottabb szerepet kell kapnia. Magyarországon a megelőzhető halálozás oka a dohányzás, a magas vérnyomás és az alkohol. Ezek javarészt összefüggnek. Akik isznak, dohányoznak, felmegy a vérnyomásuk is. A háziorvosnak főleg ezzel kéne foglalkoznia. Az anyag ezt is tartalmazza, a megelőzés pénzügyi ösztönzőit, s ehhez nem kell tízmilliárdokat beletolni a rendszerbe. A kis intézkedések is hatnak. A politikának meg kellene hoznia azokat a döntéseket, amelyek ahhoz vezetnek, hogy amikor alkoholra gondolunk, ne egyfajta árvalányhajas pálinkaromantika jusson eszünkbe, hanem szemléljük az alkoholkérdést differenciáltabban: árvaházi gyerekek, hajléktalanok, munkahelyi és egyéb balesetek, megvert nők, súlyos betegségek, garázdaság – ez a másik oldala a dolognak.
