A pálinka a magyarság közös nyelve
Ha néha döcög, miccen, pörög, nyikkan, gurgul, billeg pampog vagy magába punnyad is.
Újabb sorozatot indítunk. A Pálinkavilág magazin Közérzet rovatában megjelent interjúkat közöljük. Turczi István 2008 oktberében nyilatkozott a magazinnak.
- „Hedonista állatként” jellemezte korábban magát. Hogyan értelmezzük mindezt?
Lehet, hogy jobb imázsnövelő volna, ha aszkéta típusú nyúlbélának jellemezném önmagam, aki csak a munkájának él, nincsenek elhajlásai, nem iszik, nem dohányzik, nincsenek káros, értsd: életszerű szenvedélyei, egyáltalán: szenvedélyei sincsenek, csak az alázat és a végtelen önmegtartóztató szerénység jellemzi. Hipokrita világunk ezt persze jobban bevenné, s még a felnövekvő nemzedékek számára is követendő példaként állhatnék...A kérdésében feldobott cyranói gesztus inkább igaz, mint sem, ráadásul én mondtam magamról, nem mások rólam, úgyhogy politikailag korrektnek tekinthető, és egy normális beszélgetés kiindulópontjának is elmegy.
- Egy hedonista bizonyára nem veti meg a jófajta párlatokat.
-A pálinka szeretete és becsülete nálunk családi vonás. Apám, amíg erővel bírta, nagy szőlőskertet vitt, ebből mára ugyan kevés maradt, de pálinkát ma is készít, nem is akármilyet. Emlékszem, egy időben marmonkannákkal, ropogós német márkáért vitték tőle az 50,5 fokos szilva alapú vegyespálinkáját egészen Münchenig. Írótársaim is kedvtelve kóstolgatták, és mindig hozzátették, hogy vigyázz apád egészségére, mert még sokáig szeretnénk inni a pálinkáját. Úgy is maradt fenn az irodalmi köztudatban, hogy a Turczi-féle „apukapálinka”.
- Mennyire tekintjük sajátunknak a pálinkát?
- A sör-bor-pálinka szentháromságból mi magyarok hagyományosan a bort tartjuk nemzeti italunknak, viszont szerintem a pálinka az igazi hungarikum. A pálinka a magyarság közös nyelve, ha néha döcög, miccen, pörög, nyikkan, gurgul, billeg, pampog vagy magába punnyad is. Nem új keletű a „gyümölcstermő Pannónia” kifejezés. Tény, hogy már a rómaiak idejében a kökénytől a homoktövisig, a szamócától a borbolyáig megtermett ezen a földön minden. És ha van gyümölcs, az előbb-utóbb lehullik; ha lehullik, összeszedik, a nagy hordókban erjedni kezd, és addig cefrésedik, amíg hozzá nem nyúlnak értő kezek; és ha kész a nedű, torok is akad, amelyen legurul. Az is jelez valamit, ha már történeti húrokat pengetünk, hogy a 14. századi magyar királyi udvarban, Károly Róbert idejében ismeretes volt a pálinka. A feleségét, Erzsébetet gyógyították aqua vitae-vel, életvizével, ami tulajdonképpen a borpárlat latin neve. Én tatai vagyok, és nem csak én szeretem azt a vidéket, hanem például Mátyás és Zsigmond király is sokszor időzött a várban, vadászott a Gerecse lankáin, és kóstolta a gyümölcsösök párlatait. Feljegyzések is vannak, a borszesztől megkülönböztetve ekkoriban crematurá-nak nevezték a gabonából készült párlatokat. Sőt, ha lépünk egyet időben és térben, kiderül, hogy a jó ízlésű ciszterciek a 18. század elején Heves megyében már működtettek pálinkafőző házat, amit domus crematoria névvel illettek. A sörtörténeti könyvek büszkén emlegetik Comenius nevét, aki Sárospatakon írt a sernevelőházakról. Igen ám, de ugyanebben a művében részletesen bemutatja a pálinkafőzéshez szükséges eszközöket is. A bor vs. pálinka presztízscsatában viszont van egy fejezet, amelyben a bor sokkal jobban áll: komoly pálinkakönyv vagy pálinkakalauz máig nincs! Ez tűrhetetlen, és ha lenne pálinkaügyi ombudsman, azonnal írnék neki. Gyógyír sebeimre, hogy van viszont Pálinka napja, december 6., ami a magyar nép bölcsességére vall. Nincs még veszve minden, ebből is látszik. Örömmel tapasztalom, hogy itthon erősödőben van a pálinka kultúrája. Nemzetközi szinten is minőségi pálinkafőzőházak alakultak, fesztiválokat rendeznek, valamiféle marketing is körvonalazódni látszik. Ismét van híre és becsülete a magyar pálinkának. Kezd felsorakozni a Tokaji mögé. És ez baromi jó!
- Hungarikumként jellemezte a pálinkát, de ez vajon azt is jelenti-e, hogy „igazán nemzeti”?
- Attól nemzeti valami, hogy az egy nyelvet beszélőknek ugyanaz az érzékszerve jelez be tőle. Nemzeti a Himnusz, a Szózat, a déli harangszó, a 6:3, a vízilabdacsapat, de lehet össznépi egy íz, egy illat, vagy három szín is. Ki az, aki a whisky ízét összetéveszti a törkölypálinkáéval? Jó, fütyülős vodkát már ittam, de az pályaudvaron volt, és éppen indult a vonat. Mondok még valamit. Attól lesz nemzetivé valami, hogy a nyelvünkben és a szokásainkban él tovább. Pálinkával kapcsolatos szavak és népszokások sokasága található még mai, gyorsan változó nyelvünkben is. Ivórigmusok, áldomások, keresztelőkön, disznóölésekkor használatos népi rítusok. A pálinka szó elé biggyesztett ágyas, betyár, arató, bunda, mézes, lobbantott, paprikás előtagok mind egy-egy szokást rögzítenek. És a nyelv a legerősebb megtartó erő.
- Apropó nyelv. Egy bulvárosodó világban az irodalom mennyire képes túlélni?
- Az irodalom egy mai értelmiségi számára egy esély. Ahogy Pilinszky mondaná: esély a szenvedélyben, esély a létben. Az írás esélyt ad arra, hogy az ember elhelyezze önmagát. És ez nagyon sokaknál elmarad. A szó elszáll, az írás elmarad – ez a baj. Tizenöt-húsz éve foglalkozom fiatal írókkal és azt látom, ahogy ezek a srácok idősödnek, nyögik-nyelik az életüket, úgy fogy az alkotókedv. Nem azért, mert tehetségtelenek, hanem mert elviszik őket az egzisztenciális problémák. „Úri” gellert kapnak a fiatalon szőtt merész álmok. De az én generációm is amolyan arctalan nemzedék, alig maradtunk tízen-tizenketten az irodalomban. Papíron, valamelyik szövetség bejegyzett tagjaként persze jóval többen vagyunk, de aki ír, akinek életforma, nem szabadidős elfoglaltság az irodalom, az kábé az ötöde a 25-30 éve indulóknak. A mostani fiatal írók azért vannak jelen ilyen erővel a magyar irodalomban, mert egyrészt demográfiailag sűrűbb generáció, másrészt az úgynevezett középnemzedék rendesen lemorzsolódott, és az sem mellékes, hogy a „nagy öregek” közt az elmúlt két-három évben erős potyogás volt, nagyon sokan meghaltak. Már most érzékelhető, hogy a fiatalokból is sokan el fognak hallgatni. Baudrillard francia filozófus azt mondja: ma már egyetlen szabadság marad meg az emberek számára, a piac szabadsága. Túltermelés van, ez pedig felzabálja a művészetet… Erről szól az én ügyködésem. A bulvárosodásnak becézett általános elhülyülés, és barbarizálódás korában minimális szellemi és erkölcsi tőkével, de erős szívatástudattal rendelkező emberkék aratnak a médiumokban, miközben kiemelkedően tehetséges arcok egész tömege máról holnapra él. Nekem az is a dolgom, hogy ezen próbáljak változtatni, hálót adjak azoknak, akik szigonnyal nem tudnának halat fogni, hogy munkatársaimmal együtt fórumot, lehetőséget teremtsek azoknak, akik erre teszik fel az életüket.
- Szükség van egyáltalán még irodalomra?
- Ez rossz kérdés. Mindenki eu-kompatibilis akar lenni. Marhaság. Nekem ebből a szóból egyedül a bili tetszik. Ott tartunk, hogy a világ működése globalizálódik, semmi minket identifikáló nem marad. Csak a kultúra. Irodalomra azért van szükség, mert egy nemzetnek a lelkiismerete. Önbecsülése. Grammatikája. Sajátos, semmi mással nem pótolható, belső értékmérő. Ha a rendszerváltás óta eltelt időszakot nézzük, a szélesen értett kultúrán belül a művészetek egy polccal lejjebb kerültek. A művészeteken belül az irodalom hátrébb szorult. Az irodalmi tőzsdén pedig csökkent a költészet ázsiója. De nekünk az a dolgunk, hogy a belső egyensúlyt fenntartsuk, hogy értéket mentsünk. Ez amolyan leletmentés az ember kicsinyke élete során. Ha a maga gyermeke olyan ember lesz, akinek meglesz a megfelelő membránja erre, akkor nem Győzikére fog emlékezni ebből a korból, hanem mondjuk Böszörményi Gyulára. Ez már csak azért is biztos, mert a maga polcain legalább vannak könyvek. Sokak undorodnak a színháztól, idegenkednek minden kultúrától. Tudom, hallom. De nem esem kétségbe. Mindig lesz egy réteg, akinek ez fontos
- Megosztott világban élünk megosztott értékek között. Mindez mennyire hat ki a magyar irodalomra és annak képviselőire?
- Egy társadalom, az irodalom lehet megosztott, de a vers egy és oszthatatlan. Az én felfogásomban nincs jobb és baloldali vers. Csak jó és rossz vers van. Ennyi. Szomorú, hogy az irodalmi műhelyek politikai oldal szerint épülnek, építkeznek. Ahogy a politikában, az irodalomban is felerősödtek a szembenállás jegyei. Egy kezemen meg tudom számolni, ki tagja egyszerre a Szépírók Társaságának és a Magyar Írók Szövetségének is. Én az vagyok. Nem léptem ki egyikből sem. Ráadásul, mint az egyetlen irodalmi folyóirat alapító-főszerkesztője nem szerzőket közlök, hanem szövegeket. Nem érdekes az, hogy kit hova sorolnak be. Majd az írása besorolja őt valahová. Csak a szöveg számít hosszú távon. A vers nem a mának szól, inkább egyfajta jóslat. Az sem baj, ha nem teljesül be, csak tudjanak róla. Utálok lemaradni, már csak hiúságból is. Internetezek, használom a modernkor vívmányait, néha összeszorított foggal, de kitartóan. Teniszben is rendre verem a harminc éveseket, ha beledöglök is, elérem azt a labdát. Ilyen pali vagyok. Mániákus. De izzadtságcseppek nélkül. Na jó, legfeljebb a teniszpályán. Próbálok lépést tartani. Szerva itt, csere ott. Van úgy, hogy csípi a vonalat, máskor necces, vagy elnézi a bíró, és csak a sasszem segít. Az irodalom is ilyesféle. Barlangrajztól az Internetig. Hogy mi az értékhordozó, teljesen mindegy. Lehet papír, mp3 lejátszó, cd, vagy valami még ismeretlen. Csak a szöveg számít. Ez a fontos. Csak a szöveg számít.
Bi(bli)ográfia:
TURCZI ISTVÁN (1957): író, műfordító, irodalomszervező; egyetemi doktor; a Parnasszus költészeti folyóirat alapító főszerkesztője.
ELTE BTK angol-magyar-finnugor szak (1978 – 1983); a Művelődési Minisztérium irodalmi és művészettájékoztatási főelőadója (1983 – 1988); szabadfoglalkozású író, újságíró (1988 – ); a Kilátó c. világirodalmi rádiómagazin külsős műsorvezető-szerkesztője (1988 – 1993); a Parnasszus c. televíziós irodalmi vetélkedő műsorvezető-szerkesztője (1993 – 1995); a Parnasszus c. költészeti folyóirat és könyvkiadó alapító főszerkesztője (1995 – ); a Bartók Rádió Muzsikáló reggel c. adásának állandó külsős műsorvezetője (1997 – 2000); a Magyar ATV Gondolat c. heti kulturális programjának műsorvezetője (2003 – ). A Magyar Írószövetség választmányának tagja; a szövetség Költői szakosztályának titkára. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége választmányi tagja; az Érdekvédelmi Bizottság tagja.
Eddig megjelent könyvei: Verseskötetek: Segédmúzsák fekete lakkcipőben (1985); Zene állástalan zongoristáknak (1990); A nők és a költészet (1991); Amerikai akció (1991); Uram, nevezze meg a segédeit! (1993); Hosszú versek éjszakája (1997); Csokonai Vitéz Műhely (1999); Deodatus (2001); Venus Vulgivaga (2002); Sms 66 kortárs költőnek (2002); Hívásra szól a csönd (2004). Regények: Mennyei egyetem (1987); …se nélküled (1994). Drámák, rádiójátékok: Neander Kávéház (1989); Hangdokumentumok – 1956 (1989); A katona története (1990); Jer és lásd! – A Talmud könyvei (1991); Revü (Dominó Színpad, 1991); Anna-bál (Nagyváradi Szigligeti Színház, 1995); A tintalovag (Petőfi Irodalmi Múzeum, 1996). Főbb műfordítások: Itamár Jáoz-Keszt versei (1989); Modern héber költők (1992); Sikerkalauz I (1992); Anais Nin: Vénusz deltája (1992); I.B. Singer: A Moszkát család (1996); Tengeráramok – mai finn költők (1996); A dalok ura – mai ausztrál költők (1999); Th. Keneally: Ballada (2000); T. Shapcott: Ausztrál horizont (2004).
Szerző: Szalay Tamás Lajos
Fotó: Pásztor Csaba
Forrás: www.4cent.hu
