„A jó pálinka maga az előétel”
Kálloy Molnár Péter vérbeli színész, gyermekkorát sárgabarackpálinkák illata között töltötte.
Augusztusban megkezdett sorozatunk folytatódik. A Pálinkavilág magazin Közérzet rovatában megjelent interjúkat közöljük. Kálloy Molnár Péter 2009. februárjában nyilatkozott a magazinnak.
- Mezőcsátról származik, vezetéknevében a Kálloy pedig nemesi elődökre utal. Borsodban kiváló a pálinkatermés...
- Igen, ahonnan én jövök, valódi és mélyen gyökerező családi hagyományai vannak a pálinkafőzésnek. Bár gyerek voltam még, így én sosem kaptam belőle, de elevenen él az emlékeimben, hogy milyen finom és intenzív illatú szilva- és sárgabarackpálinkákat csináltunk a kerti termésből. Az ízét sajnos nem ismerhettem meg. Úgy érzem, hogy a pálinkakultúra a mai Magyarországon újfajta virágkorát éli, s ennek különösen örülök. Meghatározó élmény volt a pálinkafesztiválokra elmenni és megtapasztalni, hogy milyen széles és színes a magyar párlatpaletta; nem beszélve a minőségről. Büszke vagyok rá. Azzal együtt, hogy ha alkoholról van szó, akkor leggyakrabban inkább bort fogyasztok, de egy-egy finom pálinka legurítása nálam is része egy tartalmas vacsorának. Ha úgy tetszik: egy jó pálinka maga az előétel. Eddig a kóser körtepálinka volt a kedvencem, de az utóbbi időben Tompa Gábor zalaegerszegi rendező barátom meg szokott lepni némi zalai diópálinkával és ilyenkor bizony megremeg a képzeletbeli sorrend. Erdélyből is gyakran kapok mézes párlatokat, amelyek szintén dobogósok a személyes listámon.
- A világ számos pontján vendégszerepelt már, turnézott többek között az Egyesült Államokban, Kanadában, Skóciában, de magánemberként is vérbeli világutazó: bejárta Kenyát és Kubát, hogy csak két egzotikus helyszínt említsünk. Barátai igazi ínyencnek tartják, aki a limonádéját is ásványvízzel és meghatározott mennyiségű édesítőszerrel kéri. Ha külföldön jár, mindenhol megkóstolja a helyi ízeket, italokat?
- Igyekszem. Skóciában például a whisky mellett a jellegzetes és testes barna söröket gurítottuk a csapattal, de Spanyolországban és Mallorcán is nagy hatással voltak rám a helyi borpárlatok. Akárcsak a mazsolaborok. Azt kell mondjam, hogy – bár ezt az igazi macsók bizonyára nem vallanák be – az italokban kifejezetten az édes, mondjuk úgy: a nőies párlatokat kedvelem leginkább. Ilyen a Bailey's például. Talán ezzel most nem veszítettem el túl sok női rajongót.
- Mindenben ilyen ínyenc?
- Mindenből szeretem a legjobbat, a számomra legjobbat. Legyen az ruha, gitár, étel, vagy épp egy kellemes pálinka.
- Ezt mások sznobizmusnak neveznék.
- Nem hiszem, hogy sznob lennék. Ha jobb az olcsóbb, akkor azt veszem meg.
- A magyar pálinka egyik arcaként az a Szabó Győző köszön vissza az óriásplakátokról, aki az Ön egyik „játszótársa” a Beugró című, improvizációs műsorban.
- Meg is vagyok sértődve, hogy nem engem kértek fel... Persze, ez csak vicc.
- Úgy gondolja, hogy a magyar pálinka sikeréhez szükség van a termék mind nagyobb körben való reklámozására vagy a magyar párlat eladja önmagát?
- Közhely, de igaz: mindennek szüksége van a megfelelő reklámra. Az említett óriásplakát és kampány célja is bizonyára az, hogy mind többen felismerjék, újra felfedezzék a magyar pálinka varázsát és sokszínűségét. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy – és ezzel most nem Győző barátom ellen beszélek – talán szerencsés lenne egy nemzetközileg ismert arcot is megnyerni egy átfogó kampányhoz, a hazai reklámsorozattal párhuzamosan. Magyarország mellett a nemzetközi piacon is hasonló népszerűsítésre lenne szükség. Sokat jártam és dolgoztam angol területen és azt tapasztaltam, hogy minél sikeresebb egy színházi darab, annál jobban reklámozzák. A sikerre rá kell húzni még egy lapot. Ezt kellene tenni a pálinka esetében is talán. Hogy jobban beazonosítható legyen a világban is: a pálinka egy különleges és értékes hungarikum.
- Ha már a Beugró című műsort említettük; ez a szórakoztató tévésorozat rég várt népszerűséget hozott Önnek. Holott eddig is tucatnyi film- és színpadi főszerepet, szinkronszerepet, rendezést és zeneszerzői karriert tudhat maga mögött, nem beszélve verses köteteiről. Mégis, kétségtelenül többet szerepel a sajtóban, amióta például részt vett a „Hal a tortán” című főző-reality műsorban. Ezek szerint az értékes teljesítményt kevésbé ismerik el?
- Tény, hogy a Beugró előtti munkáim összesen nem hoztak annyi sikert, visszajelzést és népszerűséget, mint ez a színpadi sorozat. Tudomásul kell venni, hogy nem lehet kivenni a televízió népszerűsítő szerepét. Aki nem látszódik a dobozban minden nap, az tulajdonképpen nincs is. Hozzáteszem, nekem abban a szerencsében volt részem, hogy nem kellett prostituálnom magamat. Hogy olyasmiben vegyek részt, ami az én ízlésemtől messze áll, pusztán csak a televízióban való szereplésért. Megtehettem volna. De nem ezt az utat választottam. Persze, ezzel lehettem volna sokkal hamarabb és sokkal ismertebb színész, de inkább megőriztem az identitásomat, a saját arcomat és művészi ízlésemet. Ha tíz évvel ezelőtt „elbulvárosodom”, ahogyan arra lehetőségem lett volna, bizonyára nem tudtam volna hitelesen megformálni például Hamlet vagy Koppány szerepét.
- Gondolom, ugyanez érvényes a versesköteteire is. Kevesen tudják ugyanis, hogy Kálloy Molnár Péter már több versgyűjteményt is jegyez.
- A legújabb éppen most jelent meg „Ablak az égen” címmel. Előtte kilenc éven át nem publikáltam verseket. Úgy éreztem, hogy inkább érlelem magamban az ihletet, nem szórom el a rímfoszlányokat csak azért, hogy minden évben megjelenjen tőlem valami. Az elmúlt kilenc évben kritizáltam önmagamat és közben jegyzeteltem.
- Ehhez képest az „Ablak az égen” című kötetben szereplő költeményeket alig pár nap alatt írta. Hogy történt ez?
- Igen, ez egy különleges találkozás. A kép és a szöveg egyedi randevúja. Történt, hogy Lóránt Attila fotóművész barátom kapott egy felkérést a National Geographic kiadójától: a világjárása közben készített fotóit gyűjtötték egy kemény fedeles, testes könyvbe. Nekem pedig ezekhez a képekhez kellett egy-egy verset írnom. Két hét alatt 77 költeményt. Mindezt ráadásul úgy, hogy a korrajz-képekhez a sajátos, szabad asszociációim szültek rímeket. Kifejezetten kértem, hogy ne mondják el: az adott felvétel hol, mikor és miért készült. Így aztán valóban különleges kép- és szövegtalálkozások jöttek létre. Egyfajta művészi egységként. Ez világviszonylatban is újfajta kulturális kezdeményezés volt. Mérhetetlenül inspirált a feladat, szinte extázisban írtam a verseket. Jó visszajelzéseket kaptam, kaptunk, úgyhogy másoknak is tetszett az eredmény.
- Azt nyilatkozta korábban, hogy ha negyvenéves koráig nem kapja meg a Jászai Mari-díjat, akkor már nem is szeretné, ha odaítélnék. Idén lesz harminckilenc és úgy hallani, hogy idén sem volt a szakmai bizottság listáján.
- Az országban és a szakmában is kasztrendszerek működnek. Bizonyosan vannak olyanok – szakmai döntéshozók, színészkollégák -, akik egyszerűen nem vesznek komolyan. A főiskolán mindenkit betesznek egy kasztba, ott eldöntik, hogy ki milyen színész. És ennyi. Holott a dolog maga nonszensz, hiszen harmincéves kor alatt nincs kiforrott színész. Mindenki folyamatosan és progresszíven fejlődik. Engem feltehetően a rossz alkatú, deviáns, kezelhetetlen, vidám karakterszínész skatulyájába tettek. Miután a szakma saját maga képviselőinek karrierjét, fejlődését sem követi nyomon, ezért aztán azt sem tudják sokan, hogy ki hova és miért jutott. S ezek után döntenek díjakról. Jómagam szabadúszó színész vagyok, vagyis nem tartozom egyetlen társulathoz, egyetlen rendező alá sem. Ha úgy tetszik, nem vagyok senkinek sem az „embere”. Nyilván, amikor színházigazgatók, rendezők döntenek bizonyos elismerésekről, akkor előbb jut eszükbe a hozzájuk közelálló kolléga, mintsem egy szabadúszó. Mint én. Így aztán mindig kipottyanok valahogy. Ezt el kell fogadnom, a szabadságnak ára van. Ugyanakkor helyesebbnek és korrektebbnek tartanám, ha például a Nemzet Színészeinek társulata döntene szakmai elismerésekről. Ha például egy Törőcsik Mari mondja azt, hogy „várj, neked még tanulnod kell!”, az ember könnyebben hajt fejet.
- Most sokan azt fogják mondani, hogy a sértettség beszél Önből.
- Akkor rosszul gondolják, erről szó sincs. Az utóbbi években díjazottak fele sokkal jobb színész nálam, de – és ne vegyék szerénytelenségnek, ha kimondom amit érzek – a Jászai Mari-díjat megkapó kollégák másik felénél sokkal többet tettem már le az asztalra, sokkal messzebbre jutottam, mint ők. És nemcsak én. Miért nem kapott még például Cserna Antal, Magyar Attila, vagy épp Szabó Győző, ha már őt említettük. Nálam sokkal frekventáltabb színházakban is bizonyította tehetségét, mégsem jutott eszébe egyik döntéshozónak sem. Nem sértett vagyok, csak őszinte.
- Azt hallani, hogy feleségével együtt tudorai és követői a számmisztikának. Ez alapján milyen évet jósol magának 2009-re?
- A számmisztika szerint az idei esztendő 11-es év. Ez nagyon ritka. Én ráadásul – a születési adataim alapján – szintén 11-es vagyok. Ez az esztendő nagy felelősséget követel meg tőlem. Vagy rendkívül sikeres és termékeny lesz, vagy nagyon rossz. De ez rajtam is múlik. Tennem kell azért, hogy a jó irányba forduljanak a dolgok. Ki kell szórnom mindazt az életemből, ami hátráltat. Legyen az barát (vagy barátnak hitt ismerős), színdarab, szakmai feladat. Arra kell koncentrálnom, ami előre visz művészileg. Arra kell koncentrálnom, amiből tanulhatok. Tudnom kell észrevenni azokat a gyémántokat, akikkel lehetőségem lenne dolgozni. Meglátjuk.
Szerző: Szalay Tamás Lajos
Fotó: Pásztor Csaba
Forrás: www.4cent.hu
